Intimitás mesék – közel, s mégis távol

Intimitás mesék harmadik története - közel, s mégis távol

Az intimitást mindig csodálatos érzés átélni. Megélni azt, hogy szeretve és elfogadva vagyok, átélni azt a biztonságot, amit a társam nyújt. Engedni a lelkem mélyéig hatolni az érzést, az összetartozást, a kötődést. Annyira ősi, gyermekkorunk legszebb pillanatait idézi.

De közben telik az idő, elmondhatom, megsérültem. Bizalmam is vesztettem. Nagyon vágyom újra élni az intimitást, de közben eltolom a társam, mert a sérülés fáj. Bántva érzem magam, és ez az érzés még erősebb, mint a vágy az összetartozás, az intimitás kifejezése iránt. Tartom magam, erősen, talán még páncélt is növesztek. Így biztosítva azt, mi valójában, bizonytalanná vált.

Vajon én váltam bizonytalanná, vagy a társam? Vajon miért nem érzem már azt, mit korábban? Vajon jó ez még így, a távolban?  – Azt hiszem, nem, nem jó ez így, hisz a lelkem is azt mondja, valójában nem e távolságra vágyom. Érzem, hogy változtatni kellene, különben el is veszthetem őt, kit szeretek. De akkor most hogyan tegyem?!

Ha megfogom a kezét, már kérdőn néz. Mintha már ő is biztonságot vesztett volna. Már nem azt a reakciót kapom, amit a kezdeményezéstől vártam. Tettem egy apró lépést, és máris jön a kérdés! Mi lesz, ha újra megsért?! Merjek menni még?

Ismét megfogom a kezét, közelebb lépek. Tekintetem leszegem, nehogy támadásnak vélje. Kérlek, állj meg félni te is, súgja a testem. Hallgasd, ahogy majd kiesik a szívem, mert én is félek, de közben, húzlak magamhoz, mert rád vágyom. Oltalmazz, kérlek, suttogom.

Végre, átöleltük egymást! Csak állunk, benne vagyunk, végre újra megéljük az intimitást. Nagyon féltem, mondtam magamnak közben. Féltem a visszautasítástól, féltem a távolságtól, féltem már az ő kétségétől. Egy könnycseppem hullott, mutatva a lelkem mélyét, és az esendőségem mértékét. Az én könnyem, az ő arcán folyt. S, miközben az ajkához ért, már csak mosolygott. Megvagy! – Gondolta ő. Végre itt vagy újra! Ha tudnád, mióta vártam ezt a pillanatot! – De csak a lelke szólt, egy hangos lélegzet által, miközben megkönnyebbülve, kifújta a levegőt. És már húzott is magához.

Hirtelen megszűnt minden kétség és félelem. Arra a pillanatra egymáséi voltunk. Az ő lélegzete az én lélegzetem, együtt pulzált a testünk. Azt hiszem, kicsit bele is feledkeztünk.

Olyan ez, mint gyermeknek lenni. Ártatlannak, sebezhetőnek, keresve a biztonságot, a szeretetet, az elfogadást, és végső soron a megnyugvást. Hogy ott, ahol vagyok, jól vagyok. Béke van. Nem csak kint, bent is – és ez a legfontosabb. 

Néha észre sem vesszük, hogy a legalabbvetőbb érzelmi igényeink a gyermekkorunk hagyatéka, melyet felnőttként is érdemes megőrizni, megélni. Észrevenni, hogy az intimitás szempontjából nincs különbség felnőtt, vagy gyermek között. Egyenlőek vagyunk, mert az értelem, mely az oldalmazó érintésünk mögött húzódik, valójában a lelkünkből fakad.

Ne feledd felnőttként sem, minél inkább bele tudsz helyezkedni a gyermeki énedbe, annál mélyebben engeded magadnak megélni az intimitás lelket hangoló pillanatát.

Arra is emlékezz a tested mélyéről, hogy a sok nehézség, mely a mindennapi életben ér, leginkább az intimitás megélése, és átadása által válik élhetővé, kibírhatóvá, lelkileg kezelhetővé. A keménység csak álca. Félelem, mellyel dolgod van.