Hogy vagy? Kérdeztem egyik ismerősöm miután összefutottunk egy kávézóban. Kedvesen, gyorsan reagálva ennyit mondott: Köszönöm, jól! Nálunk minden rendben. Majd megerősítette a mondat végét egy mosollyal.
Mondtam: Á, igazán?! Ennek nagyon örülök. Van kedved beszélgetni kicsit?
Persze! – és leültünk egy kávéra.
Egy kedves férfi ismerősöm ült immáron velem szemben. Elkezdtünk beszélgetni az életünkről, a családunkról, és a párkapcsolatunkról. Ahogy ez lenni szokott. 🙂
Régebben találkoztunk, így volt mit mesélni, igaz érezhető volt a távolság az adok-kapok információ tengerében. Aztán, amikor a szakmára tértünk, megváltozott a beszélgetésünk minősége. Elmeséltem neki, hogy révbe értem, szexuálterapeuta lettem.
Jött a kérdés – Tényleg?!
Nagy érdeklődéssel hallgatta, hogy mivel foglalkozom, és miért nagy szívügyem a téma. Elmeséltem mennyit lehet tenni értő figyelemmel és szakmai hozzáértéssel, emberek között. Arra motivált emberek között!
Jött is a reakció – hát az az igazság, hogy nálunk is vannak gondok. Nagyon szeretjük egymást, jó társai vagyunk egymásnak…. csak az a fránya szex! Teljesen eltávolodtunk egymástól. Mesélte szomorúan.
Tudod, lassan 2 éve szinte egyáltalán nem élünk házas életet!
És hogyan tudod ezt kezelni?!
Áh, egyre nehezebben. Kétségbe vagyok esve, hogyan tovább. Nagyon szeretem, 15 éve élünk együtt. Van két csodálatos gyermekünk. Ugyan van közöttünk intimitás, de inkább kedveskedő érintésben, emberi törődésben nyilvánul meg. Azt mondja, már nem kívánja a szexet. Néha még ráveszem magam, és kezdeményezek, de többnyire elutasítás a vége. Férfiként ezt viselem a legnehezebben. Azt érzem egyre nagyobb a zavar a fejemben és a lelkemben. Egyre ritkábbak a lehetőségek, a kedv, a motiváció, hogy egyáltalán beinduljon egy folyamat. Azt pedig senkinek nem kívánom, hogy érezze, milyen, amikor a párja kötelességből, gyorsan le akarja tudni. Tudja, hogy valamennyit muszáj adnia, hogy megmaradjon közöttünk ez a kötelék is, de terhesnek éljük meg mindketten. Így egyre ügyesebben hárítunk igazából.
Azt érzem, kezdem elveszíteni a férfierőmet, a tartásomat, a méltóságomat, és a lehetőséget, hogy visszahozzam a feleségemet ebből az állapotból. Én őt szeretem! Rá vágyom! Nem akarok más nőhöz fordulni, de megmondom őszintén, már megfordult a fejemben. Egyszerűen éreznem kell, hogy férfi vagyok, hogy kívánatos vagyok, hogy be tudok indítani egy nőt! Látni akarom az élvezetét, amit a karjaimban, együtt élünk át.
Már abban sem vagyok biztos, hogy működik a rendszer, és képes lennék férfiként teljesíteni, helyt állni. Márpedig ez frusztráló. Szépen lassan, alattomosan bekúszik a tudatomba ez az érzés, és átveszi az irányítást.
Nem akarom elveszíteni a férfiasságomat! Nem szeretném szeretkezés közben azt érezni, hogy a szorongásom erősebb, mint a férfierőm. Nem szeretnék szembesülni azzal, hogy problémás az erekcióm, vagy megszégyenülni egy gyors végkifejletben.
Férfi vagyok, férfi akarok maradni. Szeretem a páromat, őt kívánom! Kérlek, segíts!
Kedves Olvasó! Nektek is van/volt hasonló tapasztalatotok, vagy ismertek párokat, akik az elhidegüléssel küzdenek, miközben érezhetően megvan a kapocs közöttük?!
Meséljetek! Kinek, hogyan sikerült kikerülnie ebből az ördögi körből?
