Amikor a lélek elnémul – Lépj ki a fényre

Este, miután letettem fiaimat aludni, olvastam egy kicsit, hogy lecsitítsam a nap információ áradatát. A szeretet és a lélek kapcsolatába mélyedtem. S közben azon tűnődtem, hogyan némul el a lélek.

Szívből beszélgetni addig tudunk, amíg érdeklődők vagyunk a másik iránt. Ilyenkor megadatik az értő figyelem, és a türelmetlen várakozás izgalma. A kíváncsiság, az éhség, a tudni akarás. A „részemmé akarom fogadni a másikat” érzés, részese akarok lenni az életének.

Amíg a lelkünket biztonságban érezzük, igaz hang jön ki a szánkon. Ha ez a törékeny bizalom és biztonság sérül, a hang változik, az élénksége megtörik, az intonáció egyre mélyebbre húz. Ahogy a lélek is. Elindulunk egy belső úton, önmagunkba fordulunk, s ott is maradunk. Évődünk, hisz nincs, aki megértse a fájdalmunkat, az érzéseinket. Egyedül maradtunk. Egyedül, odabent. S az ajtót jó szorosra zártuk.

Hirtelen több lesz a kérdés, mint a válasz. A néma kétség lesz úrra rajtunk. Az elménk is bezárt már, nem csak a szívünk. Azt szoktuk mondani, „nem vagyok szerethető”! Elkezdünk kételkedni önmagunkban, hisz a biztonság elvesztése bizonytalanságot szül, az életben, s a lélekben egyaránt.

A gondolatainkban élünk, amit senki sem hall. Némán járunk, leszegett fejjel, amolyan eltűnődve az élet mély és súlyos gondjain.

Mindenkinek kijut legalább egyszer, hogy elvesszen önön maga legmélyebb bugyraiban. Ahonnan azt érezzük, most nincs kiút! Elnyel minket a mélység, és a sötétség. Emberi fuldokolás ez. S érdekes, mégsem haszontalan. Fájdalmas, mély, kegyetlen, de van értelme. Fel kell fedezzünk önmagunkban valamit! Arra a temérdek kérdésre kell, hogy legyen egy válasz. Legalább egy!