Hétvégén az egész napot a gyermekeimmel töltöttem, hármasban programoztunk. Ebédidőben leültünk a bevásárló központ éttermébe, ahol az emberek nyüzsgő tömege fogadott. Figyeltem őket. Voltak, akik fel sem tűntek, árnyként keringtek, és voltak, akik megragadták a tekintetem. A párok, a barátok jöttek-mentek; mi sokáig időztünk. Volt egy pár, akiket különösen sokáig néztem. Fiatalok, gyermektelenek, a 20as éveik végén járhattak. Némán ültek egymás mellett, és unottan, monoton módon fogyasztották ételük. Egyetlen kérdés hagyhatta el a férfi száját, de a nő csak merengve nézett maga elé, alig reagálva.

Este, miután letettem fiaimat aludni, olvastam egy kicsit, hogy lecsitítsam a nap információ áradatát. A szeretet és a lélek kapcsolatába mélyedtem. S közben azon tűnődtem, hogyan némul el a lélek.

Szívből beszélgetni addig tudunk, amíg érdeklődők vagyunk a másik iránt. Ilyenkor megadatik az értő figyelem, és a türelmetlen várakozás izgalma. A kíváncsiság, az éhség, a tudni akarás. A „részemmé akarom fogadni a másikat” érzés, részese akarok lenni az életének.

Amíg a lelkünket biztonságban érezzük, igaz hang jön ki a szánkon. Ha ez a törékeny bizalom és biztonság sérül, a hang változik, az élénksége megtörik, az intonáció egyre mélyebbre húz. Ahogy a lélek is. Elindulunk egy belső úton, önmagunkba fordulunk, s ott is maradunk. Évődünk, hisz nincs, aki megértse a fájdalmunkat, az érzéseinket. Egyedül maradtunk. Egyedül, odabent. S az ajtót jó szorosra zártuk.

Hirtelen több lesz a kérdés, mint a válasz. A néma kétség lesz úrra rajtunk. Az elménk is bezárt már, nem csak a szívünk. Azt szoktuk mondani, „nem vagyok szerethető”! Elkezdünk kételkedni önmagunkban, hisz a biztonság elvesztése bizonytalanságot szül, az életben, s a lélekben egyaránt.

A gondolatainkban élünk, amit senki sem hall. Némán járunk, leszegett fejjel, amolyan eltűnődve az élet mély és súlyos gondjain.

Mindenkinek kijut legalább egyszer, hogy elvesszen önön maga legmélyebb bugyraiban. Ahonnan azt érezzük, most nincs kiút! Elnyel minket a mélység, és a sötétség. Emberi fuldokolás ez. S érdekes, mégsem haszontalan. Fájdalmas, mély, kegyetlen, de van értelme. Fel kell fedezzünk önmagunkban valamit! Arra a temérdek kérdésre kell, hogy legyen egy válasz. Legalább egy!

Megállás nélkül kezdjük boncolni a gondolatainkat, az érzéseinket, s megyünk egyre beljebb. Már ha mersz! Ha elég bátor vagy szembenézni a saját démonaiddal?! Kegyetlenség ez, hisz az önvédelmi funkció, a tudat csak nehezen enged oda, ahol saját magunkat is képesek vagyunk sérteni. De akkor, amikor eljön a pillanat, és szemben állsz a démonaiddal, választhatsz. Elbújsz, vagy állva maradsz?! Aki állva marad, meglátja önnön valóját, teljességében, mezítelenül. A félelem nagyobb, vagy a motiváció?! Van kiút! Találkoztál azzal az valóddal, akit a tudatod eddig rejtegetett belső szemeid elől. Igazán védtelen pozíció ez, de mégis – kéjesen gyönyörű. A fájdalom tud gyönyörű lenni, ha meglátod benne az életet! Semmivel nem különb, mint amikor életet adsz egy új emberi lénynek.

A fájdalom és a szenvedés jó, hasznos, ha látod a célt, s tudod, véget fog érni. Ha meglátod azt a kincset, amit rejt. Amiért te dolgoztál meg, a te új büszkeséged! Ez vagy te, amikor kiállsz újra a fényre.

Ujjon önmagad a személyiséged része lesz, s te büszkén hordozod magadban. Elfogadtad a démonod, megküzdöttél vele, újra itt vagy, újra szereted önmagad.