Felelősséggel egymás iránt - mi tesz értéktelenné vagy értékessé

A téma, ahogy írtam két emberi találkozásból ered, egy anya és egy születési rendellenességgel élő férfi. Nem szeretnék részletekbe bocsátkozni, szakmailag sem megengedhető.

A lényeg, a mögöttes tartalom, az elvek, és az értékek prológusa. Mindannyian rendelkezünk saját elvekkel és értékekkel, ez az érem egyik oldala, a fej. A hátlap, az írás, a saját értékességünk és megítélésünk. Vajon hányan küzdenek közülünk az értéktelenség érzésével, gondolatával?! Azt gondolom, ennek köze van a saját éntudatunkhoz és értékrendünkhöz is, tehát felfedezhető egyfajta kölcsönhatás. Megfeleltetni önmagunkat, lehet az emberi kapcsolataink, a társadalomban betöltött pozíció, akár a politika, a média tükre által, de a gondolat gyökerét képezi neveltetésünk, hozott mintáink és kialakult hitrendszerünk is.

Hogy az életérzésen kívül szakmailag is referáljak, szeretném George Herbert Mead szociálpszichológus gondolatát  is megosztani veletek. Szerinte mindenki úgy reagál magára, ahogyan környezete viselkedik vele szemben, és olyan képet alakít ki magáról, ahogyan őt környezete minősíti, ez a szociális feedback vagy visszacsatolás. A pozitív és negatív minősítés azt az igényt fejezi ki, amelyet a társadalom fogalmaz meg az egyénnel szemben. Az ideális személyiség képe, amelyet az egyén normaként elfogad „én-ideállá” válik, ami hathat demoralizálóan vagy motiválóan a személyiségre. Az én-ideál kialakulásával jelenik meg az önértékelés, amely megmutatja, mennyire tartjuk magunkat hatékonynak vagy tehetségesnek egy-egy dolog elvégzésében.

Visszatérve a két találkozásomhoz, mindkét szembesülés az elértéktelenedésről szólt igazából. Amikor a rendszer szembe köp, mert más vagy, mint az átlag. Tudat alatt elutasítjuk általában ezeket az embereket, még ha fájó szívvel nézünk is rájuk, de meggyőzzük magunkat, hogy nincs mit tenni, nekik ez a sors jutott. Mondhatni, megrágjuk és kiköpjük. A média sem segíti a dolgunkat, hisz minden jó és elfogadható, ami szép, és a külcsin-csin…. Különlegesnek akarjuk magunkat érezni, ami az értékességünket is kifejezi. De vajon azt miért utasítjuk el, ha valaki másként különleges? Akár tolószékes személy, crohn beteg, down kóros, alzheimer kóros, autista, parkinson kóros személy… és még sorolhatnám. Ők is különleges emberek, egytől egyig. A rendszer általában mégis kirekesztő. Pedig ők is ugyanarra az egyszerű dologra vágynak. Valaki értékelje őket, legyen társaságuk, és legyen legalább egy ember, aki őszintén figyeli, hallgatja őket, esetleg még gondoskodik is róluk. Legyünk őszinték! Ez nem mindenkinek adatik meg!

Különleges emberek, akikhez csak értő figyelemmel, empátiával fordulhatunk, és ha csak rövid időre is, de már azzal is segíthetünk, ha meghallgatjuk őket.

Ha megismerjük ezeket az embereket, rájövünk, hogy ők is ugyanolyanok, mint mi. Azon gondolkoztál már, hogy a belső elutasításunk – távol maradásunk – a tükör effektus miatt (is) történhet?! Mi van, ha magunkat látjuk bennük? A saját nyomorúságunkat?! A saját halandóságunkat?! A lehetőségét, hogy akár velünk is megtörténhet, az, ami vele. Félelmetes, igaz?! Nehéz szembe nézni saját önzésünkkel, gyarlóságunkkal, kicsinyességünkkel és múlandóságunkkal. De ez is az emberi természet része.

Emberileg megrázó egy másik ember elmagányosodásáról és küzdelmeiről, nehézségeiről hallani, átérezni, és feldolgozni. Egyáltalán megérteni azt, ami annyira mégsem érthető azon emberek számára, akik nem tapasztalták ugyanazt, vagy még hasonlót sem.

Ezek a találkozások és tapasztalások ismét egy meghatározó pillanatát képezték életemnek és munkásságomnak, emlékeztetve az emberi és szakmai felelősségvállalásra és saját határaink tiszteletben tartására, illetve arra az értékre, hogy figyelmünkkel hogyan tehetünk értékessé egy-egy pillanatot.