Félelemről, őszintén

Félelemről, szeretetről, őszintén

Sokan küzdünk legbensőbb félelmeinkkel, melyeket nehéz lenne megosztani a sérthetetlenség oltárán. Így előfordul, már csak dühként tombol…

Létezik-e még a teljes értékű bizalom és biztonság férfi és nő között, megélhető-e, tudjuk-e még egymást támogatni legsötétebb óráinkban?! – Fontos kérdések, melyre most, egy történettel válaszolok:

Lelkemet fájdalom marja, izzó, mocskos, terhes palást, mi eltakarja. Láthatatlan fortyog bennem, mígnem, meglepetten, felszínre tör belőlem. Hangosan üvölt, elsöpörve mindent, bennem is; porrá törve a szívem. Martalék lettem, melyben felül még nem kerekedtem. Látom a társam tekintetét, miközben áll, tehetetlen.

Kérdőn néz, vajon most hová menjen?! Engedje sodorni magát az árral, s legyen cinkosom a fájdalomban?! Vagy álljon félre, engedve tomboló dühömnek, mely immáron, már csak engem emészten?! Engedje, hogy belőle, más türemkedjen, egy titkos szelence, szeretetből születve?

Bölcsen választ, s inkább fényt áraszt. Meglátva szeretetteli fényét, arcul csap a kétség! Hirtelen megállok, eltompulok. Csend támad tátongó, fájó lelkemben, és csak keresem, mihez is kezdjem?! Azt érzem, menten összeesem! De nem vagyok egyedül, testem megtartja, így földre mégsem estem. Megragadja az érzést, megölelve kicsiny testem. Eltolnám magamtól, hisz épp kisgyermek vagyok. Félek, anyu! Felnőttként szégyellem magam, azért is menekülök, de be kell lássam, a testem édes rabságban. Nincs hova tovább, engedek hát. Érzem, midőn a testem renyhül. A lelkem sem fáj már annyira. Kedves kis madárrá változtatom azt a mocskos, terhes palástot, és ahelyett, hogy eltakarnám magam, inkább előre lépek egyet, és szabadon engedve, irgalmatos leszek a lelkemhez.

Ha nem így tettem volna, azt hiszem, még mindig fájdalom borítana. Elviselhetetlen, mégis tűrném, mert jól szolgál szívem helyén. Elmarva magamtól a fényt, a mocskot magamban keresném. Oly mélyre süllyednék, amerre már nincs is fény. Fény nélkül pedig, mégsem szép az élet, pláne, ha a társammal közösen éghet. Választanom kell végül, a fájdalom és a fény között. Valamely, biztos, hogy enyhül. De melyik legyen?! A fájdalom is édes nekem, elvégre palástolja félelmem és szégyenem. Oly ékesen tud szólni, minden mást távol tud tartani! A távolság is hasznos e tájt, mikor a fájdalom épp a lelkemben járt. Általa mélyülhettek, és elmondhatom, épp a sebeimet nyaldosom! Ha már a sebnél tartunk, akkor lehet nem is a fájdalommal van a bajom? Megsebzett kicsiny lelkem, óvva intene a fénytől, mert akkor a sértettség vára, hirtelen ledől?! Ó, hogy én ezt eddig miért nem láttam?! Szegény társam! Bűntettem, s hibáztam!

Most már bűntudat is mar! Félelem és szégyen, a fájdalom alkímiája, bűntudattal vegyítve, fényt kioltó hatással! Mily csodálatos koktél, fel is hörpinteném! De itt meg kell álljak!

Halk sóhaj hallatszik…, a társam testéből érkezik. Áll meredten, még mindig tartva engem. Ég szívében a fény, miközben engem épp átjárt a sötétség. Meg kell szólaljak, mert érzem, a lelkem mélye, mégis a fényre szomjas! Nehezen jön hang a torkomra, a szégyen szinte fogva tartja! Meg kell engednem magamnak – mondom, néma csendben. Kérlek, bocsáss meg nekem….

Köszönöm, hogy itt vagy, és tartod a testem. Tudom, és érzem, hogy vele együtt, a lelkem. Ha te nem lennél, ebben a pillanatban, elvesztem volna, a fájdalom és a sötétség vékony peremén. Köszönöm, hogy te erősebb voltál, és a peremen, megtartottál, türelemmel és szeretettel.

Ő is szeretett volna szólni, mert mély hálát érzett, amiért engedtem neki, megmutatni a fájdalmamat és félelmemet. Megértette, én is esendő vagyok. Erősnek látszó, de törékeny kis madár, ki ha nem figyel, rossz irányba száll.

Azért is vagyunk még együtt, és tart a fény, mert képes vagyok figyelni rá, a fájdalom idején. Képes vagyok túlmenni nyomorult, sebzett lelkemen, mert ennyit, megér a szerelem.