Női-Férfi kölcsönhatások
Állandó kölcsönhatásban élünk párunkkal, egyfajta szimbiózisban, mégis saját identitásunkkal. Az évek során érünk, formálódunk, miközben egymásra is hatással vagyunk. Újabb és újabb bevésődések – tapasztalások
Egy kedves női ügyfelem beszámolóját olvashatjátok, az ő szempontjából. Egy nagyon mély, felkavaró élettörténet részletet oszt meg velünk, nagyon őszintén vállalva saját tetteit, döntéseit. Elmeséli, nála hogyan alakult ki a vaginizmus, mik voltak a kiváltó okok, és mit élt át lelkileg. Anonimitását tiszteletben tartva, név nélkül teszem közzé, az ő kérésére, hogy más párok lehetőleg, ne jussanak el idáig, és ne kelljen átélniük, azt, amin nekik hárman, át kellett menniük.
Nagyon kérek mindenkit, hogy ne ítélkezzen, inkább engedje, hogy átjárja egy másik ember életútja. Felelősséggel tekintsünk rá.
A történet egy terápiás beszélgetés részlete, annyit tartalmaz, ami a vaginizmus kialakulásához vezetett! Ezt kérlek vegyétek figyelembe.
A férjemmel 7 éve vagyunk együtt. Kezdetben nagyon jó volt a kapcsolatunk, megéltük azt, amit a legtöbb kapcsolatban a felhőtlen időszak alatt, meg lehet élni. Sok időnk volt együtt, és igazán kiteljesedett szexualitásban volt részünk. Egymásra találtunk, a tartalmas beszélgetések, az érdeklődés, mind összekötöttek.
A kapcsolatunk harmadik évében teherbe estem, igazából váratlanul ért, nem terveztünk még gyermeket. Hezitáltunk, hogyan legyen. Anyagilag voltak problémáink, és az életkörülmények igazából nem tették lehetővé a gyermek vállalását. Mégis megtettük. Sok volt a feszültség, hogyan tudjuk megoldani a dolgokat.
Rá két évre újra teherbe estem. Teljesen bepánikoltam, hogyan lesz tovább. Ez nem lehet!! – gondoltam. Sajnos, nekem nem az örömteli fogadtatás adatott meg, hanem a félelem és a szorongás, és főleg a körülményeink miatt. Szép és biztonságos életet kívántam magunknak és a gyermekünknek is. De még mindig bőven voltak problémák, tartozások. Úgy döntöttem, nem tudom vállalni. Nem így. Nem most. Kijártam hát az abortuszhoz vezető utat. A párom mellettem volt, amikor betoltak a műtőbe. Kiborító a látvány és az a kiszolgáltatott lét, fekve, széttárt lábakkal az asztalon. Megalázó és szégyenteljes. Az orvosokat sosem felejtem el. Ültek ott sorban, mint a verebek az ágon, és mind engem nézett. Egy életre belém égett az a kép.
Túl voltunk rajta. Némán jöttünk el a kórházból, egymás kezét fogva. Nem beszéltünk erről az óta sem. Nem tudom, mi van a párom fejében, csak azt, hogy bennem nyomot hagyott.
Elkezdtünk távolodni egymástól.
Valahogy átfordítottam magamban, és eltoltam a páromat, hiába próbált közeledni. Szexuálisan ugyan beengedtem, annak ellenére, hogy lelkileg nem vágytam rá. A párom mindig tapintatos férfi volt, és általában azért hagytam, hátha hoz némi jó érzést. De nem hozott. Csak újabb alkalmat, hogy marjak magamba, és a lelkembe. Előtte nem tudtam kimutatni a sebezhetőségemet, így esténként sírtam, csendben, amikor ő már aludt.
A párom elkezdett inni és magába fordult ő is. Már teljességgel elhidegültünk egymástól. A néma csendet a hangos csetepaték váltották. Már nem bírtam cipelni a terheimet, kifakadtam, amikor ittasan láttam. Sajnos a pia kihozta a rossz tulajdonságait, agresszívvé vált velem. Olyan, mintha egymás ellenségeivé váltunk volna, de csak amikor ivott. Reggel, vagy amikor munkából hazajött, úgy csinált, mintha előző nap semmi különös nem történt volna.
Az az igazság, hogy elveszítettem benne a bizalmamat, mint férfiben. Azt a képet, ami a fejemben volt egy ideális családról, nem sikerült kettőnknek összehozni. Túl sok volt a csalódás, és az érzelmi káosz. Ebben a „rengetegben” éltünk, mi hárman. Mielőtt bárki is követ dobna, a gyermekünket, igyekeztük kímélni, nem előtte tenni, amiket tettünk. De persze, ne legyünk álszentek. A gyerek nem hülye. Érzi, magába szívja a feszültségünket. Ugyanúgy átjárja őt is, ahogy minket. Ez miatt is nagyon szégyellem magam. Nem így akartam, nem ezt akartam!
A párkapcsolatom nagyon megromlott. Ritkán, de volt együttlét, igaz, orgazmust már hosszú hónapok óta nem éltem át. Hiányzott az érzés, de nem jött. Ha a párom el is érte, csak a testemen átfutó viharverte ingernek éreztem, a lelkem üres maradt.
Mivel nőként mégis, vágytam arra, hogy nekem is jó legyen, hagytam magam. De közben, a fejemben folyamatosan pirosan égett egy kis lámpa. Azt mondta, NE! NE! NE! Nem akarom! És közben hagytam, éreztem, hogy valamit még érzek a testemben, amikor a párom kényeztetett. De már kifelé nem tudtam mutatni. Magamba fojtottam. Valamiért elkezdtem szégyellni, hogy élvezetet mutassak. Hisz nekem az nem jár! Gondoltam magamban. És ha nem jár, akkor nem jár.
Ez a fajta ellenfeszülés, alkalomról alkalomra fokozódott.
Mígnem eljött az a pillanat, amikor a fejemben tiltakozó kis manó, úgy benyomta a piros gombot, hogy a testem is beleállt. Ez volt a vaginizmus első tapasztalása. Éreztem, ahogy a hüvelyem önkéntelen rángásba kezd, és a combjaim is átvették. Csak feküdtem, értetlenül. Egyszerűen csak történt. A párom nézte, kihúzta az ujjait, és lesütötte a szemét. Miután megállt a rángás, újra próbálkozott, újra rágörcsöltem. Nem éreztem fájdalmat, csak azt a kimerülést, hogy elfáradtak az izmaim. És iszonyatos lelki ürességet éreztem. Szégyelltem magam, hogy már nő sem vagyok, már nőként sem állom meg a helyem. Olyan, mintha az utolsó kis darabot is elveszítettem volna magamból. Néztem a páromra, nem tudtunk mit kezdeni a helyzettel. Távol voltunk, hogy bármi intimitás, összebújás, vagy vígasz lehessen. Inkább elmentem zuhanyozni.
Később újra megpróbáltunk szexuálisan együtt lenni, bizonyítani akartuk, jobbak vagyunk ennél. Hát nem sikerült. A piros gomb csak úgy villogott a fejemben, miközben a párom kitartóan próbálkozott. A vaginizmus nem tűnt el magától.
A vaginizmust úgy éltük meg, mint egy végpontját a kapcsolatunknak. Innen már nincs tovább. Teljes csőd. Elbukott nő és férfi is. Megszégyenültünk saját magunk és egymás előtt is.
Ezért vagyok most itt, szeretem a páromat, és szeretnénk tenni valamit. Így nem lehet vége.
Sajnos az alkohol és a vaginizmus kellett ahhoz, hogy eljussunk oda, hogy változtatni kell, mert a sok nehézség ellenére, még mindig egymást akarjuk.
Nagyon hálás vagyok, amiért megosztotta velünk a történetét, így segítve másokat is.
Hogy én is összegezzem a fenti sorokat, azt hiszem, mindannyiunk számára világos, mennyire fontos a kommunikáció a kapcsolatban. Látható, hogy mennyi, igazából lelki fájdalom, életbeli nehézség, teher, amit ember elbír, és még innen is van tovább. Ők úgy döntöttek, hozzám fordulnak, mert belátták, változtatni mindig lehet, és bíznak benne, hogy nincs túl késő. Nem szeretnék sem önmagukat, sem egymást, végleg elveszíteni, sem így élni tovább. Megértek a változásra.
Neked, nektek is megvan a saját történetetek?! Szívesen megosztanád, hogy mások esetleg elkerülhessék adott hibákat? Szeretettel fogadjuk, ha írsz nekünk az itk@intimitascoaching.hu email címünkre, vagy FB oldalunkra.
A szexuális egészség 9 pontja
Lorem ipsum dolor sit amet consectetur adipiscing elit dolor
INGYENES
Javasolt cikkeink. Ezeket is olvasd el:
Önismeret és az életút – saját történet
Úton a 40 felé, azt látom, minden a családdal kezdődik, és a családdal is ér véget. Te hogyan látod? Generációról generációra adjuk tovább azt az
Önfeledten az orgazmusban
Önfeledten az orgazmusban Második, készülő könyvem témája a női orgazmus. Arra keresem a válaszokat, vajon a transzgenerációs minták, a neveltetés, és összességében, a társadalmi elvárások,
