Kedden, két kisfiammal ellátogattunk Ópusztaszerre, ahol többek között megnéztünk egy 3D-s vetítést Ópusztaszer és Magyarország történelméről, fél órás villámösszefoglalóként. Amikor 1989-hez értünk, az nagyon mellbe ütött. A tudat, hogy idehaza mindössze cirka 30 éve van köztársaság, és 30 éve van szabad gondolkodás!!!! Ebbe eddig bele sem gondoltam igazán. Nem is olyan régen, a szüleim, és az ő nagyszüleik még kötelezve voltak arra, hogy megfeleljenek egy elvárt ideának, és beteljesítsék az adott rezsim által preferált képet/mintát. Nem szeretnék történelem órát tartani, kevés is hozzá a tudásom.
Csupán a figyelmet akartam felhívni arra, hogy mostanában kezdtük csak nyitogatni a szárnyainkat, a tudatunkat, az elménket, és merünk apró lépésekben felszabadulni a konvenciók alól.
Ti is érzitek, mennyire nehéz?!!! Hányan küzdünk nap, mint nap azzal, hogy mi a helyes, mit és meddig érdemes tenni, hol vannak a határaink, mennyit engedhetek magamnak, mi az, ami még etikus?!
Reformerként, pionír munkát végezve, számomra félelmetes ezt itt és most átlátni. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én néha kérdezem magam, hogy mit is csinálok?! Kinek, és mit akarok magyarázni?! Mi az, hogy szexualitás?! Mi az, hogy szabadság, egy édes elköteleződésben?! Mi az, hogy tudatos lét, tudatos élet, tudatos együttlét?! Mi az, hogy szexuális egészség?
Mind most kezdtük csak el ízlelgetni a szabadság finom rezdüléseit a szívünkben és a lelkünkben, miközben félve engedünk meg magunknak bármit is. Mert a szégyent, a hallgatást és a kishitűséget jó mélyen elültették bennünk. Nehéz teher ez, aminek a láncától még nehezebb szabadulni. Olyan lánc ez, ami mégis, biztonságot nyújt. Ismerős a lelkünknek, tehát ragaszkodunk. A szabadság, az elme-, a gondolkodás szabadsága viszont ismeretlen, vajmi ismerős terep, s minden, ami ismeretlen, elsőre félelmetesnek hat.
Ma nagyon nehéz felállítani önmagunk határait. Hirtelen megnyíltak az utak, a lehetőségek, a nemrég felszabadult elme számára. Bármibe bele lehet ugrani, és a félelem először kellemes érzéssé változik, majd megszállottjaként, ugyanúgy gúzsba köthet. Ha nem találjuk meg a helyes egyensúlyt, egy soha véget nem érő hajszába kezdhetünk. Hajsza az ingerért, a tudásért, a tapasztalásért, az elme szárnyalásáért, miközben igazából képesek vagyunk elfeledkezni önmagunkról és embertársainkról is. Hiába a nagy nyitás, az önismeret, az önmegvalósítás, ha a végeredmény a belső magány lesz.
Ennek nyomán kérdezem, van-e egyáltalán valós szabadság? Vagy csupán újabb eszméket vállalunk követni, szabadon?! És a felelősség kié? Azé, akit követünk, vagy azé, aki követi? Eltelt 30 év. Te mit kezdtél a szabadsággal, és mennyire látod valósnak azt a szabadságot?
Szerző: Lacsny Éva – szexuálterapeuta
